Vagyok, aki vagyok

2023 október 13

„Az vagyok, aki vagyok, ahonnan jöttem, ahonnan az impulzusokat kaptam, tehát a szülőföldem, plusz Európa. A piktúra ezt jelenti számomra, és ez a piktúrám.”
(Korniss Dezső)

 

A 19. század végén a magyar társadalomra történelmi feladat várt: a modern Magyarország megteremtésének szükségessége. Ez a kihívás többet jelentett a feudalizmus szintjén rekedt ország újraszervezésénél és a kapitalizmus bevezetésénél: az országnak a modern Európához kellett felzárkóznia, nemcsak politikailag és gazdaságilag, hanem „lelkében” is egy új történelmi korszakba kellett lépnie. Mindez az önazonosság kérdésének felvetésével járt, amely többek között olyan válaszokra jutott, mint például Ady Endre „kompország” gondolat, mely abból az őszinte felismerésből fakadt, amit történelmi, kulturális és nem utolsó sorban geopolitikai helyzetéből adódóan Magyarország már több évszázada betöltött a kelet és a nyugat között.

A fentiek türkében Ady „kompország” víziója egyértelmű társadalmi szerepvállalással párosult. Talán ezért sem véletlen, hogy Magyarországon a modern törekvések stílusfejlődése sohasem lehetett egyszerű művészeti vagy esztétikai ügy, mint inkább társadalmi, szociális, s nem utolsó sorban politikai kérdés. Mindez jól lemérhető az idehaza létrejött progresszív csoportok nyilvános szerepvállalásán: a Nyolcak vagy éppen az aktivisták művészetfogalma közvetlen társadalomformáló szereppel bírt, mely részben Kassák Lajos szellemi örökségére épülő Európai Iskola működésén, valamint a magyar neoavantgárd törekvésein keresztül mutatkozott meg.

A magyar társadalom önidentifikációját meghatározó „híd”-szerep képzete az 1930-as évekre vált általánossá a hazai művészeti közegben. Ugyanúgy sajátja volt például Bartók Béla és Kodály Zoltán zenéjének, mint Korniss Dezső és Vajda Lajos szentendrei motívumgyűjtésének: „Törekvéseink arra irányulnak – írta utóbbi egy levelében –, hogy egy sajátos kelet-közép-európai új művészetet kialakítsunk a két nagy európai kultúrcentrum (francia és orosz) behatásain keresztül. Magyarország helyzete (földrajzi) Európában olyan, hogy predesztinálva van arra, hogy összekötő kapocs legyen Nyugat (francia) és Kelet (orosz) között; össze akarjuk forrasztani azt, ami e két póluson kulturálisan (művészetben) a kétfajta európai embertípus kifejeződését jelenti, hídépítők akarunk lenni.”

Az avantgárd előőrseinek harcosságát, Vajda szavainak súlyát, vagy épp Korniss Dezső fátum-szerűen tömör, bibliai utalástól sem mentes „Az vagyok, aki vagyok” kezdetű vallomását látva, könnyen belátható: az önazonosság kérdésének felvetése sohasem egyszerű, mint inkább húsba vágó, sokszor fájdalmasan őszinte feladat. Valami hasonlóra vállalkozik a gyűjtő is, akinek tevékenysége legalább annyira transzparens, mint a művészé. Hisz a gyűjtés a vállalt nyilvánosságon túl, a kollekciót létrehozó személyes preferenciáiról tanúskodik. Az első lépések megtételekor, általában maga a gyűjtő sem sejti hova, merre tart útja, miként bővül tovább gyűjteménye. Gyakran csak a kollekció már körvonalazódó magvára visszatekintve ismeri fel, hogy milyen rendezőelv mentén kerültek birtokába a sokszor végtelenül eltérő utat bejárt alkotások. A gyűjtés így az önismeret egy formája is, mely során a gyűjtő nemcsak saját magát ismeri meg, hanem a kiválasztott alkotásokon és műveken keresztül társadalmi önképét, szerepvállalását és nem utolsó sorban a maga körül kialakított közösség szellemi erejét is képes letapogatni.

De vajon véletlen egybeesés, hogy Korniss és Vajda épp egy motívumgyűjtő program kellős közepén voltak csupán képesek saját önazonosságuk felismerésére. Vajon nem a számbavétel nagyon is profán, primer és őszinte, ideológiáktól és prekoncepcióktól mentes feladata után válhatott csak láthatóvá saját és környezetük önazonossága? Lehet, hogy a gyűjtés nem egyszerűen stílusirányzatok, korszakok, vagy művészettörténeti toposzok tárgyi emlékeinek tárháza, sokkal inkább a gyűjtő létmeghatározásának, „tárgyi vallomásainak” összessége? Olyan felismerés ez, mely sokszor az őszinteség nem is olyan egyszerű felvállalásával jár együtt. Ez az őszinteség pedig nem áll messze Jáky Balázstól sem, hisz a fenti jelző gyűjteményének egy korábbi bemutatójával kapcsolatosan elhangzott már.

A magyar progresszió félmúltját és jelenét jellemző kelet-nyugati kulturális transzfer egy ugyanolyan őszinte párbeszédnek tekinthető, mint ahogy a gyűjtő saját kollekciójának darabjaira tekint, s azokban saját önazonosságát ismeri fel: vagyok, aki vagyok! Nem egyszerűen műveket és művészeket gyűjt önmaga köré, hanem személyiségének és társadalmi szerepvállalásának felismeréséhez is közelebb kerül a kollekció kialakítása során. A Jáky-gyűjtemény ilyen értelemben Ady „kompország” gondolatának örököse. S nem pusztán azért, mert épp a kelet-nyugat közötti híd szerepét betöltő jelenségek ragadták meg figyelmét. Persze, ez is lényeges. De legalább ennyire fontos számára az a fajta őszinteség, mely kendőzetlenül világítja meg közép-európai létünk tiszta szempontrendszereit.

Kaszás Gábor

 

Vissza